Kosárlabda Szakosztály
Lejegyezte: Schleicher Imre
1953-ban nem alakult meg Fűzfőgyártelepen a kosárlabda szakosztály, de a labda elkezdett pattogni. Hogy hogyan? Ezt tartalmazza Károlyiné Zsuzsa vallomása:
„1953 első felében még Budapesten a Vasas Izzó női kosárlabda csapatának voltam igazolt játékosa. Férjhez mentem júliusban, majd férjem, aki szintén imádta a sportot, lehozott Balatonfűzfőre. Itt szép sportélet volt: futball, asztalitenisz, tenisz, torna, csak éppen senki sem kosárlabdázott. A Fűzfői Atlétikai Klubnak abban az időben sem volt megfelelő anyagi kerete, így a klub vezetősége hallani sem akart arról, hogy az újonnan induló, költségesnek vélt, kizárólag női szakosztályt indítson.
Nekem azonban szerencsém volt, mert 1953 szeptemberében felvettek dolgozni a Fűzfői Papírgyár Anyagbeszerzési Osztályára. Főnököm, Logodi Gusztáv, szintén sportember, feleségével együtt tornászokkal foglalkozott, így elsőként beléptem a tornászokhoz, majd ezzel párhuzamosan kiharcoltam, hogy 1953 második felében először csak a gyár udvarán lévő egyik fára felkerülhessen a kosárgyűrű. A hideg beálltával beszemtelenkedtünk – itt páran már csatlakoztak hozzám – a készáru raktárba, és engedélyt kaptunk, hogy egy üres falra feltehessük a kosárgyűrűt. A lányok persze jöttek, Marczali Teri, Turócziné Német Marika, Szabó Ilona (Valaczkainé), Palásti Mária, Vass Mária, Máté Anni (Kislaki Béláné), Szuromi Ágnes, Zitek Éva, Somogyi Margit, Tósoki Mária (Sika Lajosné). Saját pénzünkön vettünk labdát, szerelésünk is szedett-vedett volt.
Közben készült a jelenlegi füves futballpálya, és mi már vagy húszan lettünk, mindannyian dolgozó nők, nagyon jól megértettük egymást, boldog voltam, hogy kosárlabda-szeretetemet átadhatom társaimnak, és úgy gondoltam, hogy mindenképpen kell egy kosárlabdapálya. A sportteljesítmények eléréséhez áldozatvállalás, kitartás, céltudatosság szükséges, amit nem árt, ha sportolók jókedvvel, vidáman csinálnak.
1955-tõl a Fűzfői Atlétikai Klubnál megkezdődött az igazi kosárlabdaélet. Nagy harcok árán sikerült a Papírgyár költségére 2 db szabványos kosárlabda palánkot elkészíttetni. Angyal Bandi bácsi engedélyt adott arra, hogy a füves pálya öltöző felőli végében létesülhessen egy salakos kosárlabdapálya. Itt már közénk állt Koppa Zsuzsa (Bakóné), Csepregi Gizella, Tóth Erzsi, Bozsoki Magdi, Petrétei Teri, Szabó Magdi (Ceráné) és még sokan mások. Két év alatt olyan létszámmal rendelkeztünk, hogy benevezhettünk a „teterületi-kerületi” bajnokságba. Ellenfeleink voltak Pét, Peremarton, a veszprémi középiskolák, a veszprémi Volán, de a legnagyobb derbiket mindig Peremartonnal játszottuk, ahol Melinda meg a Bébi hóna alatt szaladgáltunk.
Eljártunk Győrbe, Komáromba, Pápára, Dorogra. 1956-57-ben újabb tagok jöttek. Szajkóné Klári, aki Szekszárdról egy NB. II-es csapatból érkezett, Erdélyiné Zsuzsa, Lencséné Zsóka. 1960-ban megnyertük a megyei bajnokságot, az osztályozón azonban nem sikerült kiharcolni az NB. II-be jutást. A későbbiek folyamán kiderült, hogy a női csapatoknál a férjhez menés és az ezzel járó családbővülés a sportolás rovására megy.
1964-ben elkezdtem a 10-11 éves általános iskolásokkal foglalkozni. Számomra a gyerekek játéka és ragaszkodása kimondottan nagy öröm volt. Kilenc éves edzősködésem alatt körülbelül 150 gyermeket sikerült a kosárlabda bűvkörébe vonni. Az úttörő olimpiákon 2-4. helyezéseket értünk el. 1984-ben – sajnos – egészségügyi okokból véglegesen abba kellett hagynom a sporttevékenységet. De máig is büszke vagyok arra, hogy ennek a klubnak a tagja lehettem.”
Visszaugorva kicsit az időben, 1956-57-ban a férfi kosárlabdacsapat is kezdte bontogatni szárnyait. Ekkor már létezett az ország egyik legszebb sporttelepe. Volt két futballpálya, voltak teniszpályák, kosárlabdapálya és öltözők. Milyen volt a kosárlabda pálya? Természetesen VÖRÖS salakos. A labda pedig, amivel játszottunk bőrkötéses. Nagy erőbedobással, de lazán, vidáman végeztük a gyakorlatokat, közben különböző becenevek, csatakiáltások születtek. Például az „S”-emlékek:
SzikéS – Valaczkai Pál, orvostanhallgató, alapító tag és egyben első edzőnk is. Edzést irányítva vagy mérkőzésen ziccer helyzetben csak azt kiáltotta: „éS”. Ez hosszú ideig csatakiáltásunk is maradt.
† CsodáS – Farkas Tibi. Ő is alapító tag volt, játék közben egy-egy szép megoldásnál mindig felkiáltott: „csodáS”. Ez is csatakiáltásunk lett.
Volt még egy jellemző csatakiáltás, ez nem tartozik a „S” emlékekhez, de ide kívánkozik, nevezetesen a „Hip- Hip- Hurrá”.
Ez a kiáltás Angyal Bandi bácsi nevéhez fűződik, aki örökös elnöke az egyesületnek.
Nézzük meg, kik alkották még a szakosztályt alapító csapatot:
- † Bakó Mihály (Bakogó), kinek kedvenc dala volt „A krokodilus a Gangesz partján”
- Mihályfi István (Stefegő), aki meghatározó egyénisége volt a csapatnak.
- Pongrácz Gyuri (Öcsi), aki akkorát ugrott, mint egy szöcske.
- Horváth István, akit mindenki csak Cerának ismert.
- Valaczkai Ferenc – a céltudatos és optimista, aki még azt is megmagyarázta, hogy a kantini kaja a legjobb a világon.
- Balogh Miska, aki később „nagy ember” lett, de azért a mai napig kosaras maradt.
- Kiss Sándor – az örökifjú. Sanyi az idősebbek közé tartozott, de nem mindig lehetett eldönteni, hogy ki a fiatalabb, Ő vagy mi tejfelesszájúak.
Telt-múlt az idő, dinamikusan fejlődött a kosárlabdasport, még edzőváltozásra is sor került. Megérkezett a MESTER: Tóth János (Janika). Komoly munkára fogott minket, máig sem értem miért, de fejébe vette, hogy megtanít minket kosárlabdázni. Az őskort (hőskort) leszámítva, a fűzfőgyártelepi kosárlabdázás tehát az Ő színre lépésével kezdett igazán fejlődni. Közben tovább bővült a csapatlétszám. Jöttem én, Schleicher Imre (Öcsi, most Slim bácsi). Oszvald Sándor (Csoszogó), akivel erősödött a csapat magasságban is. Ekkortájt Veszprém megyében nem volt szervezett kosárlabda bajnokság, ezért a Fejér megyei területi bajnokságban vettünk részt.
De térjünk vissza Janikához!
Az már eleve minősít valakit, ha a nagypapa korban nem Tóth Jánosnak, hanem Janikának hívják, és ehhez járul még a „Mester” minősítés. Nem lehet pár sorban érzékeltetni, amit emberileg és szakmailag értünk tett a Mester. Sokszor csodáltam türelmét, amikor már Isten tudja hányadszor korrigálta hibáinkat, figyeltem látványos haragját, kifakadásait a mérkőzéseken és a taktikai megbeszéléseken. Igazi sportember volt – és most is az –, mindig a győzelem lebegett a szeme előtt.
Hálával tartozunk neki, mert nemcsak sportembert faragott belőlünk, hanem tartalmasabbá is tette az életünket. Hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy minden városban, ahol mérkőzéseink voltak, nézzük meg a nevezetességeket, és soha ne menjünk el közömbösen az értékek mellett. Szerepe meghatározó volt abban, hogy a létszámban is kibővült csapat lassan igazi közösséggé kezdett fejlődni. Janika mellett a csapatszellem kialakításában Sipos Istvánnak (Longa testvérnek) is nagy szerepe volt.
Az egyesületnél focistaként kezdett, de Gálos és Schleicher közelébe kerülve valahogy a kosárlabdázás mellett döntött. Hamarosan, de szinte észrevétlenül meghatározó egyénisége lett a csapatnak. Higgadtságával, nyugodtságával, kiegyensúlyozottságával nagy tekintélyre tett szert. Mihályfi Pista után sokáig Ő volt a csapatkapitány és később, amikor szükség volt rá, edzői feladatot is vállalt. Jó volt vele együtt játszani. A mérkőzéseken mindig tudása maximumát nyújtotta. Játékszeretete, labdaszeretete fantasztikus volt!
Megint eltelt néhány év. A csapatlétszám növekedett, az utánpótlás-nevelésben az edzők (lásd felsorolás) kiváló munkát végeztek, így a szakosztály saját nevelésből tudta fenntartani magát.
1962-ben feledtük a salakos pályát, és társadalmi munkával (nem csak kosarasok) felépítettük a bitumenes pályákat. A világítást Károlyi István és csapata készítette el.
Vessünk egy pillantást a hatvanas-hetvenes évek (~1975-ig) játékosainak névsorára:
- Bakó Mihály †
- Czeglédi Mihály †
- Falaki Zoltán (Ficege) †
- Góg László (Süni)
- Görög Tamás (Csentó)
- Horváth István (Cera) †
- Jáhny Tibor †
- Kertész Iván
- Kiss Sándor
- Kovács Mihály (Mita)
- Lajosfalvi József †
- Mihályfi István (Stefegő)
- Oszvald Sándor
- Petrétei Lajos (Petyusz)
- Péczely Péter (Pöcöge)
- Pongrácz György (Öcsi)
- Schleicher Imre (Slimmi)
- Schmaldienst József
- Sipos István (Longa) †
- Szabóki Sándor
- Torma János
- Valaczkai Ferenc
- és az edző: Tóth János (Janika)
A fenti felsorolásban már olvasható Kertész Iván neve. Iván az az ember, akiről elmondható, hogy a kosárlabdáért és a családjáért él. Jó játékos volt, és nagyon jó csapattárs, kiváló barát, edzői munkáját sem lehet figyelmen kívül hagyni. Mint szervezőnek is elévülhetetlen érdemei vannak. Szervezte az utánpótlást, a május elsejei mini kupákat és a nemzetközi Balaton bajnokságokat. Természetesen mindegyik kupa után kijelentette: Ez volt az utolsó, amit szerveztem! Ám a Balaton bajnokság a mai napig is elképzelhetetlen nélküle. Értékes munkát végzett és végez a fűzfői és a megyei kosárlabdaélet szervezésében, irányításában.
Van itt még valaki, aki mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Pöcöge Péczely Péter is a hatvanas években kezdte a pályafutását. Valójában nem is volt igazi kosaras termetű, de ha Ő ugrott a labdáért feldobásnál, hiába volt az ellenfele nála magasabb, majdnem mindig Ő ütötte el a labdát. Peti meghatározó játékosa volt a csapatnak, sok nehézségen segített át bennünket. Játékára a könnyedség, a szellemesség és néha a könnyelműség volt jellemző. Az Ő kosárlabda teljesítménye azért is érdemel említést, mert a fő sportága a tenisz volt.
Az egyre lendületesebben fejlődő szakosztály működése lehetetlen lett volna intézők, társadalmi munkások és „szponzor nélkül”. Intézők: Csepregi Irma, Gálos Csaba, Mándity József, Vati István, id. Novothny Ottó.
Intézők:
Irma, Te Édes!
Minden közösségnek szüksége van vezetőkre, így egy sportkör életét elnök, szakosztályvezető, edző és intéző irányítja. Nem részletezem a feladatokat, de edző és intéző nélkül semmi sem mehet rendesen. Még az edző is elmaradhat néha-néha (kívántam is nagy ritkán), de az intéző soha. Irma komolyan, felelősséggel látta el feladatát, mindenre és mindenkire odafigyelt. Lassan már az öltözőben is kezdett „viselkedni” az előtte gyakran szalonképtelen csapat. Sportnyelven szólva ez is győzelem volt.
A hatvanas-hetvenes években a kosárlabda szakosztály fejlődése, fejlesztése, a szakosztálynak és a politikai vezetésnek egyaránt szívügye volt. Már ebben az időszakban sem történhettek a dolgok véletlenül. A játékosoknak munkahely is kellett. Nos, Tóni (Gaál Antal) a Kísérleti Üzemben biztosította. Nem kivételezést, csupán munkát, méghozzá felelősséggel teli munkát adott jó pár kosarasnak. Az is igaz, hogy el is végeztük, amit ránk bízott. A kosarasokra mindig számíthatott. Ő volt az első szponzor az 1970-es években!
A kosarasok munkája egyre tudatosabb és szervezettebb lett, a szakosztály további sorsáról beszéljenek maguk az edzők és a statiszták. Úgy illik, először a szakosztály egyik alapító tagja, sokáig szakosztály vezetője, Mihályfi István (a Stefegő) emlékezzék vissza a szép múltra:
„A múlt szép történeteinek én is részese voltam. A csapatban irányítót és bedobót játszottam és egyúttal a szakosztály vezetői feladatokat is végeztem, mert ezt a feladatot is el kellett látni valakinek. Kezdetben kosarazgattunk és nagyon élveztük ezt a szép és számunkra teljesen új sportágat, de ahogy fejlődtünk, egyre világosabbá vált számomra, hogy „játékunkat” szervezettebbé kell tenni. Edzőt kell szerezni, mert e nélkül nem lehet eredményt elérni. Kapóra jött, hogy Fűzfőre került Tóth János, aki korábban Szombathelyen NB II-ben játszott és kérésemre elvállalta a férfi csapat edzéseinek vezetését. Megkezdődött a tervszerű munka a pályán és a szervezésben egyaránt.
Egyértelmű volt számunkra, hogy hosszabb távra kell terveznünk, ezért a napi munka mellett az utánpótlás megszervezését tartottuk legfontosabb feladatunknak. Játékos „toborzót” tartottunk az általános iskolában és János barátom a férfi csapat edzései mellett az „úttörőket” is tanítgatni kezdte a kosárlabdázás fortélyaira. Nem véletlen, hogy az akkori gyermekcsapat tagjai – Czeglédi, Jáhny, Petrétei, Schmaldienst, Torma – később az NB. II-es csapat erősségei lettek. Itt tettük le a későbbi úttörő olimpiai sikerek alapjait.
Fontosnak tartottuk, hogy jó közösséget alakítsunk ki, mert az volt a véleményünk, hogy kiemelkedő eredményeket csak megfelelő morális háttér esetén érhetünk el. A szakmai munka mellett a jó kollektív szellem kialakítása és fenntartása munkánkban nagyon nagy fontossággal bírt. Igyekeztünk a sport mellett maradandó élményekhez is juttatni játékosainkat. Ezt a célt szolgálták az ún. Kosaras-bulik, amelyekre a mai napig is szívesen emlékeznek a résztvevők, a többnapos tornákon való részvétel, de még a salakos pálya bitumenezés előtti „alapozási munkáiban” való aktív közreműködés is.
Munkánknak hamar élvezhettük gyümölcsét is, mert 1964-tõl férfi csapatunk az NB. II.-ben szerepelhetett. Álljon itt az első fűzfői NB. II-es kosárlabda csapat névsora: Mihályfi István, Valaczkai Ferenc, Pongrácz György, Góg László, Kiss Sándor, Sipos István, Schleicher Imre, Jenei Béla, Szabóki Sándor. Ezzel leraktuk a Fűzfői Atlétikai Klub egyik legeredményesebb szakosztályának alapjait. Az egyesület és a vállalat vezetői elismerték munkánkat és eredményeinket, gyermek csapataink éveken keresztül az úttörő olimpiák országos döntőinek résztvevői, sőt helyezettjei lettek, szakosztályunk az NB. II-es szereplés mellett utánpótlás neveléséről vált híressé. Szakembereink a megyei sportvezetésben is vezető helyet foglaltak el. És mindezt saját erőből és saját nevelésű, fűzfői gyerekekkel.
Jómagam 1970-ig voltam a szakosztály vezetője, aztán az aktív játék befejezése után átpártoltam az atlétikához.”
Az úttörő lányokat – és egy kicsit saját magát is – Szabóki Sándor mutatja be. Sampó barátunk, aki játékosként a csapat egyik meghatározó egyénisége, sokáig kapitánya, majd edzője is volt, egy A. Flemming idézettel indít „… nincs jobb eszköz az emberi természet megismeréséhez a sportnál, és elsősorban a csapatban űzött sportnál.”
Majd így vall a múltról:
„Valószínű ezért kerültem vissza a pápai érettségi után Fűzfőre, mert itt a kosarasok között sok olyan embert láttam, akik akartak valamit. 1963 őszétől már a FAK színeiben játszottam, majd a következő évtől az NB. II-ben szerepeltünk. A feleségemet is ekkor ismertem meg és innen már csak egy ugrás volt, hogy amikor ’71 táján elindult lánycsapatával, az Úttörő Olimpián én is ott sündörögtem a lánycsapat körül, hiszen az is előfordult, hogy előremutató tanácsot tudtam adni. Rövid időn belül úgy alakult, hogy elvégeztem a segédedzői tanfolyamot és ’75-tõl kezdve – kislányunk megszületése után – úgy éreztem, hogy nem szabad egyedül hagyni egy kétgyermekes családanyát a kosárpályán.
Az elmúlt negyedszázad során 2 alkalom kivételével a megyei korcsoportos döntő résztvevője volt a csapat. Később a minisek is rendszeresen játszottak a csoport döntőben. A fűzfői lány – tehát általános iskolás korú – kosárlabdások legeredményesebb időszaka a ’70-es évek végén volt. Ez a leánytársaság döntően hozzájárult ahhoz, hogy néhány éven keresztül NB. II-es női csapata is volt a szakosztálynak.
Nagyon érdekes, hogy az éppen aktuális csapat tagjait valahogy – egy kicsit – a saját gyermekeinknek tekintettük, különösen a nejem, aki az iskolai testnevelés órákon plusz feladatokat adott a kosarasoknak, olyat, amit az átlag diák nem nagyon csinálhatott (pl. kötelező futás). Ezzel elérte azt, hogy nekem a délutáni edzéseken leginkább csak technikát és taktikát kellett oktatnom.
Ezenközben – az elmúlt közel három évtizedben – „megtanult kosarazni” majd 300 kislány, felnőttek a gyermekeink is, akik „természetesen” kosárlabdáztak, sőt olykor még ma is.
Részt vettem magam is közel 500 NB. II-es mérkőzésen úgy, hogy két rövid időszakban a csapat edzője is voltam. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a sportolók között – különösen a fiatalokkal foglalkozva – tiszta dolgokat tapasztal az ember. Nagyon igaz Flemming mondása, mert valahogy arra jöttem rá az évek során, hogy azokkal az emberekkel könnyebb boldogulni és tisztábbak a szándékaik, akik fiatalon sportolva keményen megküzdöttek valamiért.”
A szakosztály szisztematikus utánpótlás nevelési koncepciója a ’60-as, ’70-es években hozta meg leglátványosabb eredményeit. Ebben az időszakban a fűzfői fiúk és lányok rendszeresen szerepeltek az Úttörő Olimpia országos döntőjében, az ország legjobb 6 csapata között és nem egyszer éremmel tértek haza. Erre a sikeres időszakra emlékszik vissza Kertész Iván, a fiúk sikereinek kovácsa:
„1964-ben indult először a fűzfőgyártelepi kosárlabda csapat az Úttörő Olimpián. Ettől az időponttól számítható az úttörőcsapat sikersorozata. 1965 és 1975 között hét alkalommal jutottunk be az országos döntőbe, ahol egy alkalommal „érmesen” térhettünk haza, 3-ak lettünk.
Ezeken a versenyeken a gyerekek számtalan kemény csatában vettek részt és nem véletlen, hogy közülük többen a felnőtt csapat erősségei, sőt NB. I-es jjátékosok lettek. A teljesség igénye nélkül egy névsor az „úttörőkről”: Soós Imre, Csomai testvérek, Erdősi Sanyi, Jáhny Csaba, Szőcs Pali, Karácsonyi Tamás, Dragodán Miki, Novothny Ottó, Boros Sanyi, akik felnőtt korban, magasabb osztályban is folytatták és a többiek, akik „játékos karrierje” az ifjúsági kor után nem folytatódott: Lajosfalvi Józsi, Blénesi Tibi, Simon Pisti, Pongrácz Pisti, Falaky testvérek, Czeglédi Otti, Czilli Gyuszi, Marosi Tibi, Horváth Gyuszi, Bakonyvári testvérek, Szegedi Laci, Takács Laci. Az utánpótlás-nevelést már 10 éves korban elkezdtük és szakosztályunk aktív szerepet játszott az akkor induló országos MINI-mozgalom elterjedésében. Két-két alkalommal országos döntő és dunántúli döntő házigazdái voltunk.”
Lublóy Géza edző összefoglalása eddigi tevékenységéről:
„1978-tól 1981-ig lányokat edzettem. Legjobb eredményünk: 1978, országos második helyezés az úttörő olimpián. A játékosok névsora: Nyirő Ágota, Székely Márta, Németh Erika, Csurgai Anita, Gyarmati Judit. 1979-81-ben megyei első és második helyezéseket értünk el. Meghatározó játékosok voltak: Kislaki Éva, Bacskai Judit, László Gabriella. 1985-tõl 1991-ig: fiú utánpótlás nevelése volt a feladatom.
1985-tõl 1988-ig valószínűleg a fűzfői kosárlabda legsikeresebb és legtehetségesebb 14-17 éves csapata volt, amely sikerrel vette fel a küzdelmeket korosztálya legjobbjaival. Eredményeink: OSK területi döntőjébe jutás. Az ellenfelek: Csepel, Bp. Honvéd, Videoton. A Csepel ellen győztünk is. Ez a csapat később OIK-án szerepelt, Cseresnyés Feri vezetésével.
Az úgynevezett „hat város” (Zalaegerszeg, Székesfehérvár, Körmend, Kaposvár, Sopron, Fűzfő) tornáján is rendszeresen a második-harmadik helyen végeztünk. A gárda tagjai voltak: Horváth István, Kertész Tamás, Kontics Ferenc, Sipos István, Pákozdi Zsolt, Pongrácz György, Rasovszky Zoltán, Szabóki Sándor, Illés István, Nagy Zsolt, Sáros Péter.
1988-91-ben fiúkkal dolgoztam. Ez az időszak eredményekben nem volt gazdag, de rengeteg gyermek kezdett el kosárlabdázni (12-16 éves korig), rendszeresen húsz fő körül vettek részt az edzéseken. Nagyon sok fiú jött a balatonfűzfői iskolából Bakó Zsuzsa testnevelő tanárnak köszönhetően. Sikereink: megyei I-III. helyezések: Csapattagok: Töreky Márton, Gál Béla, Szabó Álmos, Fodor Péter, Nagy Zsolt, Szijjártó József Róbert, Otlecz Péter.
1993-tól 1995-ig tehetséges serdülőkkel foglalkoztam. Eredmények: sikeresen szerepeltünk a megyei felnőtt bajnokságon és a székesfehérvári teremkupán. A névsor: Busch Péter, Csala András, Kurdi Csaba, ifj. Takács Árpád, Barta Zsolt, Gulyás Richárd.
1994-től 1996-ig az NB. II-es férfi csapat edzőjeként dolgoztam. A csapatban két felnőtt játszott, a többi ifjúsági korú játékos volt. Ez a csapat, mint látható, túl fiatal volt az NB. II-ben való szerepléshez, és a szakosztály úgy döntött, hogy a felkínált újraindulási lehetőséggel nem él.”
Az egy éves NB.II-es „kirándulás” után több játékos elhagyta a csapatot és a megmaradt játékosokkal 1998 őszétől ismét a megyei bajnokságban szerepelt az együttes.
2003 nyarán nagy változások történtek a szakosztály életében. Kertész Iván 7 év edzői munka után lemondott, őt Soós Imre váltotta a kispadon. A korábban eltávozottak közül többen visszatértek, jó előjelekkel indult a bajnoki szezon. Aztán az újdonsült edző váratlanul lemondott, helyét Busch Péter vette át, aki ma is játékos-edzőként tevékenykedik a csapatnál. Az együttes megújult és a „zűrös” történések ellenére is előre tudott lépni és a bajnokságot a 3. helyen zárta.
A következő évben tovább erősödött a gárda, a Csala testvérek és Gulyás Richárd visszatérése komoly erősítést jelentett. Az eredmény: 100 %-os teljesítménnyel nyertek megyei bajnokságot úgy, hogy a döntőben saját pályáján 30 ponttal verték a rivális Balatonfüred együttesét. De a pályán kiharcolt NB. II-es joggal nem éltek, mert kosárlabdázására alkalmas tornaterem hiányában nem tudtak volna Fűzfőn bajnoki mérkőzést játszani. Azért ismerjük meg a 100 %-os bajnokcsapat meghatározó tagjait: Busch Péter (edző és játékos), Buda László, Csala András, Csala Márton, Dragon Tamás, Eőry István, Gaál Tamás, Gulyás Richárd, Horváth István, Mészáros Zoltán és Németh Gábor
Sajnos 2005 őszén a csapat legeredményesebb játékosa, Csala Márton magasabb osztályba igazolt és távozásával nagy veszteség érte az együttest, de még így is 2006-ban ezüst, 2007-ben bronzérmesek lettek a megyei bajnokságban.
2007-ben Csala Andrást választották a szakosztály vezetőjének.
A jelenlegi – 2008 évi – csapat tagjai – továbbra is Busch Péter irányításával Csala András, Eőry Ferenc, Fejes Tamás, Gaál Tamás, Gulyás Richárd, Horváth Dániel, Horváth István, Mészáros Zoltán, Németh Gábor – nem mondtak le a bajnoki cím visszaszerzéséről. De kosárlabdázására alkalmas terem továbbra sincsen Fűzfőn!
Végül mindenkinek, aki a fűzfői kosárlabda sportért dolgozott és az évkönyv összeállításában segített, köszönetet mondok. A jelenlegi csapatnak pedig sok sikert kívánok.
Social Profiles