Történelem

Ko­sár­lab­da Szak­osz­tály

Le­je­gyez­te: Schleicher Im­re

1953-ban nem ala­kult meg Fűzfőgyártelepen a ko­sár­lab­da szak­osz­tály, de a lab­da el­kez­dett pat­tog­ni. Hogy ho­gyan? Ezt tar­tal­maz­za Károlyiné Zsu­zsa val­lo­má­sa:

„1953 el­ső fe­lé­ben még Bu­da­pes­ten a Va­sas Iz­zó női ko­sár­lab­da csa­pa­tá­nak vol­tam iga­zolt já­té­ko­sa. Férj­hez men­tem jú­li­us­ban, majd fér­jem, aki szintén imád­ta a spor­tot, le­ho­zott Balatonfűzfőre. Itt szép sport­élet volt: fut­ball, asz­ta­li­te­nisz, te­nisz, tor­na, csak ép­pen sen­ki sem ko­sár­lab­dá­zott. A Fűz­fői At­lé­ti­kai Klub­nak abban az idő­ben sem volt meg­fe­le­lő anya­gi ke­re­te, így a klub  vezetősége hal­la­ni sem akart ar­ról, hogy az újon­nan induló, költségesnek vélt, ki­zá­ró­lag női szakosztályt in­dít­son.

Ne­kem azon­ban sze­ren­csém volt, mert 1953 szep­tem­be­ré­ben fel­vet­tek dol­goz­ni a Fűz­fői Pa­pír­gyár Anyag­be­szer­zé­si Osz­tá­lyá­ra. Főnö­köm, Logodi Gusz­táv, szintén sport­em­ber, fe­le­sé­gé­vel együtt tor­ná­szok­kal fog­lal­ko­zott, így el­ső­ként be­lép­tem a tor­ná­szok­hoz, majd ez­zel pár­hu­za­mo­san kiharcoltam, hogy 1953 má­so­dik fe­lé­ben először csak a gyár ud­va­rán lé­vő egyik fá­ra fel­ke­rül­hes­sen a kosárgyűrű. A hi­deg be­áll­tá­val beszemtelenkedtünk – itt pá­ran már csat­la­koz­tak hoz­zám – a kész­áru rak­tár­ba, és en­ge­délyt kaptunk, hogy egy üres fal­ra fel­te­hes­sük a ko­sár­gyű­rűt. A lányok per­sze jöt­tek, Marczali Te­ri, Turócziné Né­met Ma­ri­ka, Sza­bó Ilona (Valaczkainé), Pa­lás­ti Má­ria, Vass Má­ria, Má­té An­ni (Kis­la­ki Bé­láné), Szuromi Ág­nes, Zitek Éva, So­mo­gyi Mar­git, Tósoki Má­ria (Sika Lajosné). Sa­ját pénzünkön vet­tünk lab­dát, sze­re­lé­sünk is sze­dett-ve­dett volt.

Köz­ben ké­szült a je­len­le­gi fü­ves fut­ball­pá­lya, és mi már vagy hú­szan let­tünk, mind­annyi­an dol­go­zó nők, na­gyon jól meg­ér­tet­tük egy­mást, bol­dog voltam, hogy ko­sár­lab­da-sze­re­te­te­met át­ad­ha­tom tár­sa­im­nak, és úgy gon­dol­tam, hogy min­den­kép­pen kell egy kosárlabdapálya. A sport­tel­je­sít­mé­nyek el­éré­sé­hez áldozatvállalás, ki­tar­tás, cél­tu­da­tos­ság szük­sé­ges, amit nem árt, ha spor­to­lók jókedvvel, vi­dá­man csi­nál­nak.

1955-tõl a Fűz­fői At­lé­ti­kai Klub­nál meg­kez­dő­dött az iga­zi ko­sár­lab­da­élet. Nagy har­cok árán si­ke­rült a Pa­pír­gyár költ­sé­gé­re 2 db szab­vá­nyos kosárlabda palánkot elkészíttetni. An­gyal Ban­di bá­csi en­ge­délyt adott ar­ra, hogy a fü­ves pá­lya öl­tö­ző fel­őli vé­gé­ben létesülhessen egy sa­la­kos kosárlabdapálya. Itt már kö­zénk állt Koppa Zsu­zsa (Bak­óné), Csepregi Gi­zel­la, Tóth Er­zsi, Bozsoki Mag­di, Petrétei Te­ri, Sza­bó Mag­di (Ceráné) és még so­kan má­sok. Két év alatt olyan lét­szám­mal ren­del­kez­tünk, hogy be­ne­vez­het­tünk a   „te­területi-ke­rü­le­ti” baj­nok­ság­ba. El­len­fe­le­ink vol­tak Pét, Peremarton, a veszp­ré­mi kö­zép­is­ko­lák, a veszp­ré­mi Vo­lán, de a legnagyobb der­bi­ket mind­ig Peremartonnal ját­szot­tuk, ahol Me­lin­da meg a Bé­bi hó­na alatt sza­lad­gál­tunk.

El­jár­tunk Győr­be, Ko­má­rom­ba, Pá­pá­ra, Dorogra. 1956-57-ben újabb ta­gok jöt­tek. Szajkóné Klá­ri, aki Szek­szárd­ról egy NB. II-es csa­pat­ból ér­ke­zett, Erdélyiné Zsu­zsa, Lencséné Zsóka.  1960-ban meg­nyer­tük a me­gyei baj­nok­sá­got, az osz­tá­lyo­zón azon­ban nem si­ke­rült ki­har­col­ni az NB. II-be ju­tást. A ké­sőb­bi­ek fo­lya­mán ki­de­rült, hogy a női csa­pa­tok­nál a férj­hez me­nés és az ez­zel já­ró családbővülés a spor­to­lás ro­vá­sá­ra megy.

1964-ben el­kezd­tem a 10-11 éves ál­ta­lá­nos is­ko­lá­sok­kal fog­lal­koz­ni. Szá­mom­ra a gye­re­kek já­té­ka és ra­gasz­ko­dá­sa ki­mon­dot­tan nagy öröm volt. Ki­lenc éves edzősködésem alatt kö­rül­be­lül 150 gyer­me­ket si­ke­rült a ko­sár­lab­da bűv­kö­ré­be von­ni.  Az út­tö­rő olimpiákon 2-4. he­lye­zé­se­ket ér­tünk el. 1984-ben – saj­nos – egészségügyi okok­ból vég­le­ge­sen ab­ba kel­lett hagy­nom a sporttevékenységet.  De má­ig is büsz­ke va­gyok ar­ra, hogy en­nek a klub­nak a tag­ja le­het­tem.”

Vissza­ugor­va ki­csit az időben, 1956-57-ban a fér­fi ko­sár­lab­da­csa­pat is kezd­te bon­to­gat­ni szár­nya­it.  Ek­kor már lé­te­zett az or­szág egyik leg­szebb sporttelepe. Volt két fut­ball­pá­lya, vol­tak te­nisz­pá­lyák, ko­sár­­lab­da­pá­lya és öl­tö­zők. Mi­lyen volt a ko­sár­lab­da pá­lya? Ter­mé­sze­te­sen VÖ­RÖS sa­­la­kos. A lab­da pe­dig, ami­vel ját­szot­tunk bőr­­kö­té­ses. Nagy erő­be­do­bás­sal, de la­zán, vi­dá­man vé­gez­tük a gya­­kor­la­to­kat, köz­ben kü­lön­bö­ző be­ce­ne­vek, csatakiáltások szü­let­tek. Pél­dá­ul az „S”-em­lé­kek:

SzikéS – Valaczkai Pál, or­vos­tan­hall­ga­tó, ala­pí­tó tag és egy­ben el­ső edzőnk is. Edzést irá­nyít­va vagy mér­kőzé­sen zic­cer hely­zet­ben csak azt ki­ál­tot­ta: „éS”. Ez hosszú ide­ig csa­ta­ki­ál­tá­sunk is ma­radt.

† CsodáS – Far­kas Ti­bi. Ő is ala­pí­tó tag volt, já­ték köz­ben egy-egy szép meg­ol­dás­nál mind­ig fel­ki­ál­tott: „csodáS”. Ez is csa­ta­ki­ál­tá­sunk lett.

Volt még egy jel­lem­ző csa­ta­ki­ál­tás, ez nem tar­to­zik a „S” em­lé­kek­hez, de ide kí­ván­ko­zik, ne­ve­ze­te­sen a „Hip- Hip- Hur­rá”.

Ez a ki­ál­tás An­gyal Ban­di bá­csi ne­vé­hez fű­ző­dik, aki örö­kös el­nö­ke az egye­sü­let­nek.

Néz­zük meg, kik al­kot­ták még a szak­osz­tályt ala­pí­tó csa­pa­tot:

  • † Ba­kó Mi­hály (Bakogó), ki­nek ked­venc da­la volt „A kro­ko­di­lus a Gangesz part­ján”
  • Mihályfi Ist­ván (Stefegő), aki meg­ha­tá­ro­zó egyé­ni­sé­ge volt a csa­pat­nak.
  • Pongrácz Gyu­ri (Öcsi), aki ak­ko­rát ug­rott, mint egy szöcs­ke.
  • Hor­váth Ist­ván, akit min­den­ki csak Cerának is­mert.
  • Valaczkai Fe­renc – a cél­tu­da­tos és op­ti­mis­ta, aki még azt is meg­ma­gya­ráz­ta, hogy a kan­ti­ni ka­ja a leg­jobb a vi­lá­gon.
  • Balogh Mis­ka, aki ké­sőbb „nagy em­ber” lett, de azért a mai na­pig ko­saras ma­radt.
  • Kiss Sán­dor – az örök­if­jú. Sa­nyi az időseb­bek kö­zé tar­to­zott, de nem mind­ig le­he­tett el­dön­te­ni, hogy ki a fi­a­ta­labb, Ő vagy mi tej­fe­les­szá­jú­ak.

Telt-múlt az idő, di­na­mi­ku­san fej­lődött a ko­sár­lab­da­sport, még edző­vál­to­zás­ra is sor ke­rült. Meg­ér­ke­zett a MES­TER: Tóth Já­nos (Ja­ni­ka). Ko­moly mun­ká­ra fo­gott min­ket, má­ig sem ér­tem mi­ért, de fe­jé­be vet­te, hogy meg­ta­nít min­ket ko­sár­lab­dáz­ni. Az ős­kort (hős­kort) le­szá­mít­va, a fűzfőgyártelepi ko­sár­lab­dá­zás te­hát az Ő szín­re­ lé­pé­sé­vel kez­dett iga­zán fej­lőd­ni. Köz­ben to­vább bő­vült a csa­pat­lét­szám. Jöt­tem én, Schleicher Im­re (Öcsi, most Slim bá­csi). Osz­vald Sán­dor (Cso­szo­gó), aki­vel erő­sö­dött a csa­pat  magasságban is. Ek­kor­tájt Veszp­rém me­gyé­ben nem volt szer­ve­zett ko­sár­lab­da baj­nok­ság, ezért a Fej­ér me­gyei te­rü­le­ti  bajnokságban vet­tünk részt.

De tér­jünk vissza Ja­ni­ká­hoz!

Az már ele­ve mi­nő­sít va­la­kit, ha a nagy­pa­pa kor­ban nem Tóth Já­nos­nak, ha­nem Ja­ni­ká­nak hív­ják, és eh­hez já­rul még a „Mes­ter” mi­nősí­tés. Nem le­het pár sorban ér­zé­kel­tet­ni, amit em­be­ri­leg és szak­ma­i­lag ér­tünk tett a Mes­ter. Sok­szor cso­dál­tam tü­rel­mét, amikor már Is­ten tud­ja há­nyad­szor kor­ri­gál­ta hi­bá­in­kat, figyeltem lát­vá­nyos ha­rag­ját, ki­fa­ka­dá­sa­it a mér­kő­zé­se­ken és a tak­ti­kai meg­be­szé­lé­se­ken. Iga­zi sport­em­ber volt – és most is az –, mind­ig a győ­ze­lem le­be­gett a sze­me előtt.

Há­lá­val tar­to­zunk ne­ki, mert nem­csak sport­em­bert fa­ra­gott be­lő­lünk, ha­nem tar­tal­ma­sab­bá is tet­te az éle­tün­ket. Hoz­zá­szok­ta­tott ben­nün­ket ah­hoz, hogy min­den vá­ros­ban, ahol mér­kő­zé­se­ink vol­tak, néz­zük meg a ne­ve­ze­tes­sé­ge­ket, és so­ha ne men­jünk el közömbösen az ér­té­kek mel­lett. Sze­re­pe meg­ha­tá­ro­zó volt ab­ban, hogy a lét­szám­ban is ki­bővült csa­pat las­san iga­zi kö­zös­ség­gé kezdett fej­lőd­ni. Ja­ni­ka mel­lett a csa­pat­szel­lem ki­ala­kí­tá­sá­ban Sipos Ist­ván­nak (Longa test­vér­nek) is nagy sze­re­pe volt.

Az egye­sü­let­nél fo­cis­ta­ként kez­dett, de Gá­los és Schleicher közelébe ke­rül­ve va­la­hogy a ko­sár­lab­dá­zás mel­lett dön­tött. Ha­ma­ro­san, de szin­te ész­re­vét­le­nül meghatározó egyé­ni­sé­ge lett a csa­pat­nak. Hig­gadt­sá­gá­val, nyu­godt­sá­gá­val, ki­egyen­sú­lyo­zott­sá­gá­val nagy tekintélyre tett szert. Mihályfi Pis­ta után so­ká­ig Ő volt a csa­pat­ka­pi­tány és ké­sőbb, ami­kor szük­ség volt rá, edzői fel­ada­tot is vál­lalt. Jó volt ve­le együtt ját­sza­ni. A mér­kő­zé­se­ken mind­ig  tu­dá­sa ma­xi­mu­mát nyúj­tot­ta.  Já­ték­sze­re­te­te, lab­da­sze­re­te­te fan­tasz­ti­kus volt!

Megint el­telt né­hány év. A csa­pat­lét­szám nö­ve­ke­dett, az után­pót­lás-ne­ve­lés­ben az edzők (lásd fel­so­ro­lás) ki­vá­ló mun­kát vé­gez­tek, így a szak­osz­tály saját nevelésből tud­ta fenn­tar­ta­ni ma­gát.

1962-ben fe­led­tük a sa­la­kos pá­lyát, és tár­sa­dal­mi mun­ká­val (nem csak ko­sa­ra­sok) fel­épí­tet­tük a bi­tu­me­nes pá­lyá­kat. A vi­lá­gí­tást Kár­olyi Ist­ván és csapata készítette el.

Ves­sünk egy pil­lan­tást a hat­va­nas-het­ve­nes évek (~1975-ig) já­té­ko­sa­i­­nak név­sor­ára:

  1. Ba­kó Mi­hály †
  2. Czeglédi Mi­hály †
  3. Fa­la­ki Zol­tán (Ficege) †
  4. Góg Lász­ló (Sü­ni)
  5. Gö­rög Ta­más (Csentó)
  6. Hor­váth Ist­ván (Cera) †
  7. Jáhny Ti­bor †
  8. Ker­tész Iván
  9. Kiss Sán­dor
  10. Ko­vács Mi­hály (Mita)
  11. Lajosfalvi Jó­zsef †
  12. Mihályfi Ist­ván (Stefegő)
  13. Osz­vald Sán­dor
  14. Petrétei La­jos (Petyusz)
  15. Péczely Pé­ter (Pöcöge)
  16. Pongrácz György (Öcsi)
  17. Schleicher Im­re (Slimmi)
  18. Schmaldienst Jó­zsef
  19. Sipos Ist­ván (Longa) †
  20. Szabóki Sán­dor
  21. Tor­ma Já­nos
  22. Valaczkai Fe­renc
  23. és az edző: Tóth Já­nos (Ja­ni­ka)

A fen­ti fel­so­ro­lás­ban már ol­vas­ha­tó Ker­tész Iván ne­ve. Iván az az em­ber, aki­ről el­mond­ha­tó, hogy a ko­sár­lab­dá­ért és a csa­lád­já­ért él. Jó já­té­kos volt, és na­gyon jó csa­pat­társ, ki­vá­ló ba­rát, edzői mun­ká­ját sem le­het fi­gyel­men kí­vül hagy­ni. Mint szer­ve­zőnek is elévülhetetlen ér­de­mei van­nak. Szer­vez­te az után­pót­lást, a május elsejei mi­ni ku­pá­kat és a nem­zet­kö­zi Ba­la­ton baj­nok­sá­go­kat. Természetesen mind­egyik ku­pa után ki­je­len­tet­te: Ez volt az utol­só, amit szer­vez­tem! Ám a Ba­la­ton baj­nok­ság a mai na­pig is elképzelhetetlen nél­kü­le. Ér­té­kes mun­kát vég­zett és vé­gez a fűz­fői és a me­gyei ko­sár­lab­da­élet szer­ve­zé­sé­ben, irá­nyí­tá­sá­ban.

Van itt még va­la­ki, aki mel­lett nem le­het szó nél­kül el­men­ni. Pöcöge Péczely Pé­ter is a hat­va­nas évek­ben kezd­te a pá­lya­fu­tá­sát. Valójában nem is volt iga­zi kosaras ter­me­tű, de ha Ő ug­rott a lab­dá­ért fel­do­bás­nál, hi­á­ba volt az el­len­fe­le ná­la ma­ga­sabb, majd­nem mind­ig Ő ütöt­te el a lab­dát.  Pe­ti meghatározó já­té­ko­sa volt a csa­pat­nak, sok ne­héz­sé­gen se­gí­tett át ben­nün­ket. Já­té­ká­ra a könnyedség, a szel­le­mes­ség és né­ha a könnyel­mű­ség volt jellemző. Az Ő ko­sár­lab­da teljesítménye azért is ér­de­mel em­lí­tést, mert a fő sport­ága a te­nisz volt.

Az egy­re len­dü­le­te­seb­ben fej­lődő szak­osz­tály mű­kö­dé­se le­he­tet­len lett vol­na in­té­zők, tár­sa­dal­mi mun­ká­sok és „szpon­zor nél­kül”. Intézők: Csep­regi Irma, Gá­los Csa­ba, Mándity Jó­zsef, Vati Ist­ván, id. Novothny Ot­tó.

In­té­zők:
Ir­ma, Te Édes!
Min­den kö­zös­ség­nek szük­sé­ge van ve­ze­tők­re, így egy sport­kör éle­tét el­nök, szak­osz­tály­ve­ze­tő, edző és in­té­ző irá­nyít­ja. Nem részletezem a fel­ada­to­kat, de edző és in­té­ző nél­kül sem­mi sem me­het ren­de­sen. Még az edző is el­ma­rad­hat né­ha-né­ha (kí­ván­tam is nagy rit­kán), de az in­té­ző so­ha. Ir­ma komolyan, fe­le­lős­ség­gel lát­ta el fel­ada­tát, min­den­re és min­den­ki­re oda­fi­gyelt. Las­san már az öl­tözőben is kez­dett „vi­sel­ked­ni” az előt­te gyak­ran szalonképtelen csa­pat. Sport­nyel­ven szól­va ez is győ­ze­lem volt.

A hat­va­nas-het­ve­nes évek­ben a ko­sár­lab­da szak­osz­tály fej­lő­dé­se, fej­lesz­té­se, a szak­osz­tály­nak és a po­li­ti­kai ve­ze­tés­nek egya­ránt szív­ügye volt. Már ebben az idő­szak­ban sem tör­tén­het­tek a dol­gok vé­let­le­nül. A já­té­ko­sok­nak mun­ka­hely is kel­lett. Nos, Tó­ni (Gaál An­tal) a Kí­sér­le­ti Üzem­ben biztosította. Nem ki­vé­te­le­zést, csu­pán mun­kát, még­hoz­zá fe­le­lős­ség­gel te­li mun­kát adott jó pár kosarasnak. Az is igaz, hogy el is vé­gez­tük, amit ránk bí­zott. A ko­sa­ra­sok­ra mind­ig szá­mít­ha­tott. Ő volt az el­ső szpon­zor az 1970-es években!

A ko­sa­ra­sok mun­ká­ja egy­re tu­da­to­sabb és szer­ve­zet­tebb lett, a szak­osz­tály to­váb­bi sor­sá­ról be­szél­je­nek ma­guk az edzők és a statiszták. Úgy il­lik, először a szak­osz­tály egyik ala­pí­tó tag­ja, so­ká­ig szak­osz­tály­ ve­ze­tője, Mihályfi Ist­ván (a Stefegő) em­lé­kez­zék vissza a szép múlt­ra:

„A múlt szép tör­té­ne­te­i­nek én is ré­sze­se vol­tam. A csa­pat­ban irá­nyí­tót és be­do­bót ját­szot­tam és egyút­tal a szak­osz­tály ­ve­ze­tői feladatokat is vé­gez­tem, mert ezt a fel­ada­tot is el kel­lett lát­ni va­la­ki­nek. Kez­det­ben ko­sa­raz­gat­tunk és na­gyon él­vez­tük ezt a szép és szá­munk­ra tel­je­sen új sport­ágat, de ahogy fej­lőd­tünk, egy­re vi­lá­go­sab­bá vált szá­mom­ra, hogy „já­té­kun­kat” szer­ve­zet­teb­bé kell tenni. Edzőt kell sze­rez­ni, mert e nél­kül nem le­het ered­ményt elérni. Ka­pó­ra jött, hogy Fűz­fő­re ke­rült Tóth Já­nos, aki ko­ráb­ban Szom­bat­he­lyen NB II-ben ját­szott és ké­ré­sem­re el­vál­lal­ta a fér­fi csa­pat edzé­se­i­nek ve­ze­té­sét. Meg­kez­dő­dött a terv­sze­rű mun­ka a pá­lyán és a szer­ve­zés­ben egya­ránt.

Egy­ér­tel­mű volt szá­munk­ra, hogy hosszabb táv­ra kell ter­vez­nünk, ezért a na­pi mun­ka mel­lett az után­pót­lás meg­szer­ve­zé­sét tartottuk leg­fon­to­sabb feladatunknak. Já­té­kos „to­bor­zót” tar­tot­tunk az ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban és Já­nos ba­rá­tom a fér­fi csa­pat edzé­sei mel­lett az „út­tö­rő­ket” is ta­nít­gat­ni kezd­te a kosárlabdázás for­té­lya­i­ra. Nem vé­let­len, hogy az ak­ko­ri gyer­mek­csa­pat tag­jai – Czeg­lédi, Jáhny, Petrétei, Schmaldienst, Tor­ma – ké­sőbb az NB. II-es csa­pat erősségei let­tek. Itt tet­tük le a ké­sőb­bi út­tö­rő olim­pi­ai si­ke­rek alap­ja­it.

Fon­tos­nak tar­tot­tuk, hogy jó kö­zös­sé­get ala­kít­sunk ki, mert az volt a vé­le­mé­nyünk, hogy ki­emel­ke­dő ered­mé­nye­ket csak meg­fe­le­lő mo­rá­lis hát­tér esetén érhetünk el. A szak­mai mun­ka mel­lett a jó kol­lek­tív szel­lem ki­ala­kí­tá­sa és fenn­tar­tá­sa mun­kánk­ban na­gyon nagy fon­tos­ság­gal bírt. Igye­kez­tünk a sport mel­lett ma­ra­dan­dó él­mé­nyek­hez is jut­tat­ni já­té­ko­sa­in­kat. Ezt a célt szol­gál­ták az ún. Ko­sa­ras-bu­lik, ame­lyek­re a mai na­pig is szí­ve­sen emlékeznek a részt­ve­vők, a többnapos tor­ná­kon va­ló rész­vé­tel, de még a sa­la­kos pá­lya bi­tu­me­ne­zés előt­ti „ala­po­zá­si mun­ká­i­ban” va­ló ak­tív közreműködés is.

Mun­kánk­nak ha­mar él­vez­het­tük gyü­möl­csét is, mert 1964-tõl fér­fi csa­pa­tunk az NB. II.-ben sze­re­pel­he­tett. Áll­jon itt az el­ső fűz­fői NB. II-es kosárlabda csa­pat név­so­ra: Mihályfi Ist­ván, Valaczkai Fe­renc, Pongrácz György, Góg Lász­ló, Kiss Sán­dor, Sipos Ist­ván, Schleicher Im­re, Jenei Bé­la, Szabóki Sán­dor. Ez­zel le­rak­tuk a Fűz­fői At­lé­ti­kai Klub egyik leg­ered­mé­nye­sebb szak­osz­tá­lyá­nak alapjait. Az egye­sü­let és a vál­la­lat ve­ze­tői el­is­mer­ték munkánkat és ered­mé­nye­in­ket, gyer­mek csapataink éve­ken ke­resz­tül az út­tö­rő olim­pi­ák or­szá­gos dön­tő­i­nek részt­ve­vői, sőt he­lye­zett­jei let­tek, szakosztályunk az NB. II-es sze­rep­lés mel­lett után­pót­lás neveléséről vált hí­res­sé. Szak­em­be­re­ink a me­gyei sport­ve­ze­tés­ben is ve­ze­tő he­lyet fog­lal­tak el. És mind­ezt saját erő­ből és sa­ját ne­ve­lé­sű, fűz­fői gye­re­kek­kel.
Jó­ma­gam 1970-ig vol­tam a szak­osz­tály ve­ze­tő­je, az­tán az ak­tív já­ték be­fe­je­zé­se után át­pár­tol­tam az at­lé­ti­ká­hoz.”

Az út­tö­rő lá­nyo­kat – és egy ki­csit sa­ját ma­gát is – Szabóki Sán­dor mu­tat­ja be. Sampó ba­rá­tunk, aki já­té­kos­ként a csa­pat egyik meg­ha­tá­ro­zó egyé­ni­sé­ge, so­ká­ig ka­pi­tá­nya, majd edző­je is volt, egy A. Flemming idé­zet­tel in­dít „… nincs jobb esz­köz az em­be­ri ter­mé­szet meg­is­me­ré­sé­hez a sport­nál, és elsősorban a csa­pat­ban űzött sport­nál.”

Majd így vall a múlt­ról:

„Va­ló­szí­nű ezért ke­rül­tem vissza a pá­pai érett­sé­gi után Fűz­fő­re, mert itt a ko­sa­ra­sok kö­zött sok olyan em­bert lát­tam, akik akar­tak va­la­mit. 1963 őszé­től már a FAK szí­ne­i­ben ját­szot­tam, majd a kö­vet­ke­ző év­től az NB. II-ben sze­re­pel­tünk.  A fe­le­sé­ge­met is ek­kor is­mer­tem meg és in­nen már csak egy ugrás volt, hogy ami­kor ’71 tá­ján el­in­dult lány­csa­pa­tá­val, az Út­tö­rő Olim­pi­án én is ott sün­dö­rög­tem a lány­csa­pat kö­rül, hi­szen az is előfor­dult, hogy előremutató ta­ná­csot tud­tam ad­ni. Rö­vid időn be­lül úgy ala­kult, hogy el­vé­gez­tem a se­géd­edzői tan­fo­lya­mot és ’75-tõl kezd­ve – kis­lá­nyunk megszületése után – úgy érez­tem, hogy nem sza­bad egye­dül hagy­ni egy két­gyer­me­kes csa­lád­anyát a ko­sár­pá­lyán.

Az el­múlt ne­gyed­szá­zad so­rán 2 al­ka­lom ki­vé­te­lé­vel a me­gyei kor­cso­por­tos dön­tő részt­ve­vő­je volt a csa­pat. Ké­sőbb a mi­ni­sek is rend­sze­re­sen játszottak a csoport dön­tő­ben. A fűz­fői lány – te­hát ál­ta­lá­nos is­ko­lás ko­rú – ko­sár­lab­dá­sok leg­ered­mé­nye­sebb idő­sza­ka a ’70-es évek vé­gén volt. Ez a leánytársaság dön­tő­en hoz­zá­já­rult ah­hoz, hogy né­hány éven ke­resz­tül NB. II-es női csa­pa­ta is volt a szak­osz­tály­nak.

Na­gyon ér­de­kes, hogy az ép­pen ak­tu­á­lis csa­pat tag­ja­it va­la­hogy – egy ki­csit – a sa­ját gyer­me­ke­ink­nek te­kin­tet­tük, kü­lö­nö­sen a ne­jem, aki az is­ko­lai testnevelés órá­kon plusz fel­ada­to­kat adott a ko­sa­ra­sok­nak, olyat, amit az át­lag di­ák nem na­gyon csi­nál­ha­tott (pl. kö­te­le­ző fu­tás). Ez­zel el­ér­te azt, hogy ne­kem a dél­utá­ni edzé­se­ken leg­in­kább csak tech­ni­kát és tak­ti­kát kel­lett ok­tat­nom.

Ezen­köz­ben – az el­múlt kö­zel há­rom év­ti­zed­ben – „meg­ta­nult ko­sa­raz­ni” majd 300 kis­lány, fel­nőt­tek a gyer­me­ke­ink is, akik „ter­mé­sze­te­sen” kosárlabdáztak, sőt oly­kor még ma is.

Részt vet­tem ma­gam is kö­zel 500 NB. II-es mér­kő­zé­sen úgy, hogy két rö­vid időszak­ban a csa­pat edzője is vol­tam.  Hoz­zá­tar­to­zik az igaz­ság­hoz, hogy a sportolók kö­zött – kü­lö­nö­sen a fi­a­ta­lok­kal fog­lal­koz­va – tisz­ta dol­go­kat ta­pasz­tal az em­ber.  Na­gyon igaz Flemming mon­dá­sa, mert va­la­hogy ar­ra jöttem rá az évek so­rán, hogy azok­kal az em­be­rek­kel könnyebb bol­do­gul­ni és tisz­táb­bak a szán­dé­ka­ik, akik fi­a­ta­lon spor­tol­va ke­mé­nyen meg­küz­döt­tek va­la­mi­ért.”

A szak­osz­tály szisz­te­ma­ti­kus után­pót­lás ne­ve­lé­si kon­cep­ci­ó­ja a ’60-as, ’70-es évek­ben hoz­ta meg leg­lát­vá­nyo­sabb ered­mé­nye­it. Eb­ben az idő­szak­ban a fűz­fői fi­úk és lá­nyok rend­sze­re­sen sze­re­pel­tek az Út­tö­rő Olim­pia or­szá­gos dön­tő­jé­ben, az or­szág leg­jobb 6 csa­pa­ta kö­zött és nem egy­szer érem­mel tértek ha­za.  Er­re a sikeres idő­szak­ra em­lék­szik vissza Ker­tész Iván, a fi­úk si­ke­re­i­nek ko­vá­csa:

„1964-ben in­dult elő­ször a fűzfőgyártelepi ko­sár­lab­da csa­pat az Út­tö­rő Olim­pi­án. Et­től az idő­pont­tól szá­mít­ha­tó az út­tö­rő­csa­pat si­ker­so­ro­za­ta. 1965 és 1975 kö­zött hét al­ka­lom­mal ju­tot­tunk be az or­szá­gos dön­tő­be, ahol egy al­ka­lom­mal „ér­me­sen” tér­het­tünk ha­za, 3-ak let­tünk.

Eze­ken a ver­se­nye­ken a gye­re­kek szám­ta­lan ke­mény csa­tá­ban vet­tek részt és nem vé­let­len, hogy kö­zü­lük töb­ben a fel­nőtt csa­pat erős­sé­gei, sőt NB. I-es jjátékosok let­tek. A tel­jes­ség igé­nye nél­kül egy név­sor az „út­tö­rők­ről”: Soós Im­re, Csomai test­vé­rek, Erdősi Sa­nyi, Jáhny Csa­ba, Szőcs Pa­li, Ka­rá­cso­nyi Ta­más, Dragodán Mi­ki, Novothny Ot­tó, Bo­ros Sa­nyi, akik fel­nőtt kor­ban, ma­ga­sabb osz­tály­ban is foly­tat­ták és a töb­bi­ek, akik „já­té­kos kar­ri­er­je” az ifjúsági kor után nem foly­ta­tó­dott: Lajosfalvi Jó­zsi, Blénesi Ti­bi, Si­mon Pis­ti, Pongrácz Pis­ti, Falaky test­vé­rek, Czeglédi Otti, Czilli Gyu­szi, Ma­ro­si Ti­bi, Hor­váth Gyu­szi, Bakonyvári testvérek, Sze­ge­di La­ci, Ta­kács La­ci. Az után­pót­lás-ne­ve­lést már 10 éves kor­ban el­kezd­tük és szak­osz­tá­lyunk ak­tív szerepet ját­szott az ak­kor in­du­ló or­szá­gos MINI-mozgalom el­ter­je­dé­sé­ben.  Két-két al­ka­lom­mal or­szá­gos dön­tő és du­nán­tú­li dön­tő há­zi­gaz­dái voltunk.”

Lublóy Gé­za edző össze­fog­la­lá­sa ed­di­gi te­vé­keny­sé­gé­ről:

„1978-tól 1981-ig lá­nyo­kat edzet­tem. Leg­jobb ered­mé­nyünk: 1978, or­szá­gos má­so­dik he­lye­zés az út­tö­rő olim­pi­án.  A já­té­ko­sok név­so­ra: Nyirő Ágo­ta, Szé­kely Már­ta, Né­meth Eri­ka, Csurgai Ani­ta, Gyar­ma­ti Ju­dit. 1979-81-ben me­gyei el­ső és má­so­dik he­lye­zé­se­ket ér­tünk el. Meg­ha­tá­ro­zó já­té­ko­sok voltak: Kis­la­ki Éva, Bacskai Ju­dit, Lász­ló Gab­ri­el­la. 1985-tõl 1991-ig: fiú után­pót­lás ne­ve­lé­se volt a fel­ada­tom.

1985-tõl 1988-ig va­ló­szí­nű­leg a fűz­fői ko­sár­lab­da leg­si­ke­re­sebb és leg­te­het­sé­ge­sebb 14-17 éves csa­pa­ta volt, amely si­ker­rel vet­te fel a küz­del­me­ket korosztálya leg­jobb­ja­i­val. Ered­mé­nye­ink: OSK te­rü­le­ti dön­tő­jé­be ju­tás. Az el­len­fe­lek: Cse­pel, Bp. Hon­véd, Vi­de­o­ton. A Cse­pel el­len győz­tünk is. Ez a csa­pat ké­sőbb OIK-án sze­re­pelt, Cse­res­nyés Fe­ri ve­ze­té­sé­vel.

Az úgy­ne­ve­zett „hat vá­ros” (Za­la­eger­szeg, Szé­kes­fe­hér­vár, Körmend, Ka­pos­vár, Sop­ron, Fűz­fő) tor­ná­ján is rend­sze­re­sen a má­so­dik-har­ma­dik he­lyen vé­gez­tünk. A gár­da tag­jai vol­tak: Hor­váth Ist­ván, Ker­tész Ta­más, Kontics Fe­renc, Sipos Ist­ván, Pákozdi Zsolt, Pongrácz György, Rasovszky Zol­tán, Szabóki Sán­dor, Il­lés István, Nagy Zsolt, Sá­ros Pé­ter.

1988-91-ben fi­úk­kal dol­goz­tam. Ez az idő­szak ered­mé­nyek­ben nem volt gaz­dag, de ren­ge­teg gyer­mek kez­dett el ko­sár­lab­dáz­ni (12-16 éves ko­rig), rend­sze­re­sen húsz fő kö­rül vet­tek részt az edzé­se­ken. Na­gyon sok fiú jött a balatonfűzfői is­ko­lá­ból Ba­kó Zsu­zsa test­ne­ve­lő ta­nár­nak kö­szön­he­tő­en. Sikereink: me­gyei I-III. helyezések:  Csa­pat­ta­gok: Töreky Már­ton, Gál Bé­la, Sza­bó Ál­mos, Fo­dor Pé­ter, Nagy Zsolt, Szijjártó Jó­zsef Ró­bert, Otlecz Péter.

1993-tól 1995-ig te­het­sé­ges ser­dü­lők­kel fog­lal­koz­tam. Ered­mé­nyek: si­ke­re­sen sze­re­pel­tünk a me­gyei fel­nőtt baj­nok­sá­gon és a szé­kes­fe­hér­vá­ri teremkupán.  A név­sor: Busch Pé­ter, Csala And­rás, Kur­di Csa­ba, ifj. Ta­kács Ár­pád, Barta Zsolt, Gu­lyás Ri­chárd.

1994-től 1996-ig az NB. II-es fér­fi csa­pat edző­je­ként dol­goz­tam. A csa­pat­ban két fel­nőtt ját­szott, a töb­bi if­jú­sá­gi ko­rú já­té­kos volt. Ez a csa­pat, mint látható, túl fi­a­tal volt az NB. II-ben va­ló sze­rep­lés­hez, és a szak­osz­tály úgy dön­tött, hogy a fel­kí­nált új­ra­in­du­lá­si le­he­tő­ség­gel nem él.”

Az egy éves NB.II-es „kirándulás” után több játékos elhagyta a csapatot és a megmaradt játékosokkal 1998 őszétől ismét a megyei bajnokságban szerepelt az együttes.

2003 nyarán nagy változások történtek a szakosztály életében. Kertész Iván 7 év edzői munka után lemondott, őt Soós Imre váltotta a kispadon. A korábban eltávozottak közül többen visszatértek, jó előjelekkel indult a bajnoki szezon. Aztán az újdonsült edző váratlanul lemondott, helyét Busch Péter vette át, aki ma is játékos-edzőként tevékenykedik a csapatnál. Az együttes megújult és a „zűrös” történések ellenére is előre tudott lépni és a bajnokságot a 3. helyen zárta.

A következő évben tovább erősödött a gárda, a Csala testvérek és Gulyás Richárd visszatérése komoly erősítést jelentett. Az eredmény: 100 %-os teljesítménnyel nyertek megyei bajnokságot úgy, hogy a döntőben saját pályáján 30 ponttal verték a rivális Balatonfüred együttesét. De a pályán kiharcolt NB. II-es joggal nem éltek, mert kosárlabdázására alkalmas tornaterem hiányában nem tudtak volna Fűzfőn bajnoki mérkőzést játszani. Azért ismerjük meg a 100 %-os bajnokcsapat meghatározó tagjait:  Busch Péter (edző és játékos), Buda László, Csala András, Csala Márton, Dragon Tamás, Eőry István, Gaál Tamás, Gulyás Richárd, Horváth István, Mészáros Zoltán és Németh Gábor

Sajnos 2005 őszén a csapat legeredményesebb játékosa, Csala Márton magasabb osztályba igazolt és távozásával nagy veszteség érte az együttest, de még így is 2006-ban ezüst, 2007-ben bronzérmesek lettek a megyei bajnokságban.

2007-ben Csala Andrást választották a szakosztály vezetőjének.

A jelenlegi – 2008 évi – csapat tagjai – továbbra is Busch Péter irányításával Csala András, Eőry Ferenc, Fejes Tamás, Gaál Tamás, Gulyás Richárd, Horváth Dániel, Horváth István, Mészáros Zoltán, Németh Gábor – nem mondtak le a bajnoki cím visszaszerzéséről. De kosárlabdázására alkalmas terem továbbra sincsen Fűzfőn!

Vé­gül min­den­ki­nek, aki a fűz­fői ko­sár­lab­da spor­tért dol­go­zott és az év­könyv össze­ál­lí­tá­sá­ban se­gí­tett, kö­szö­ne­tet mon­dok. A je­len­le­gi csa­pat­nak pe­dig sok si­kert kí­vá­nok.

©2016 www.fuzfoak.hu & SMThemes.com